A BLOG HIVATALOSAN IS BEZÁRT

Sajnálom. Köszönöm a feliratkozókat, és köszönöm, hogy voltak akik olvasták az amatőr történeteimet. De én itt, ezzel a bejegyzéssel mondok nektek búcsút. Sajnálom, hogy ennyire hirtelen történt, én sem voltam felkészülve rá. A One Shotokat fent hagytam, hogyha jár majd még erre pár lélek, és olvasni kíván rövidke történeteket. 

Mindent köszönök, és sajnálom.

Szeretlek titeket, egytől egyig.

Lovelovelove

He's my other half

Helló Drágáim! Köszönöm, hogy kérésemre értékeltétek az előző történetet, nagyon jól esnek a pipák és a kommentek is. Lehet, hogy azok miatt sikerült megírnom ezt a történetet. Mintha nem is én lennék, szokatlanul hosszúra sikeredett, remélem nem ez lesz a bűne. Fogalmam sincs ezt milyennek veszitek, ugyanis a jó és a rossz egyaránt feltűnik benne. Mindenesetre, remélem tetszik. Még annak ellenére is, hogy találhattok benne elírásokat. Igazán sajnálom ha igen, azonban úton írtam ezt a történetet. Ebből kifolyólag pedig utazom ugye, így azt hiszem a héten több történetet, és részt nem fogok tudni hozni, ugyanis nem lesz internet, esetleg csak nagyon ritkán. De utána befejezem azt a történetet, melynek most ide kirakom egy részletét. És eldönthetitek, hogy szeretnétek-e, hogy befejezzem és kitegyem, vagy inkább ne! Jó olvasást ehhez a történethez, legyen csodás hetetek és sok szerencsét az iskolához! Lovelovelove <3

Prisoner ((részlet))

'Szemeim majd leragadtak a fáradtságtól, de továbbra is dolgoztattak minket. A hátam fájt a sok hajolgatástól, gyomrom pedig korgott az éhségtől. Ma is elvették a kajám, egy újabb nap étel nélkül. Gyenge vagyok, úgy érzem elájulok ha nem dőlhetek le egy kicsit. Arcomról már nem izzadtság, helyette vér folyik. Egy kéz nyúlik felém, hogy letörölje. Kék szemei fájdalommal telnek meg ahogy rám néz, majd gumibotját előveszi, mintha bántana azért, mert nem dolgozom rendesen. Helyette azonban csak egy mindent ígérő csókot nyom a homlokomra, s a fülembe súgja; "Nyugodj meg Hazz, lassan vége." '

He's my other half

Anglia azon részén, melyről senki halandó sem tud, éppen hatalmas izgalomban tömörülnek az utcákon. Elzárva a külvilágtól éltek ott az emberek, nem is gondolva arra, mennyire nagy háború folyik odakint, tőlük egészen távol. A más szemének láthatatlan várost, pontosan 7000 lakos tölti meg, azok közül pedig mindenki, egytől-egyig a király elé járul, hiszen nagy esemény esett e napra. A királynő világra hozta gyermekét, kire minden embernek áldást kell adnia. Egyáltalán nem a betegség, vagy egyéb gondok ellen, annál inkább a rájuk eső átok ellen volt szükség a jókívánságokra, melyekre varázslatszerűen tekintettek. Egyeseknek könnyű megtörni átkukat, azonban van, aki egyedül marad, élete végéig. Hogy miért? 

Mindenkinek van egy hozzá tartozó párja, kivel együtt érvényesülhet csak, kiben megtalálja szerelmét, hű társát. Habár úgy igazán, akkor is együtt kell maradniuk, ha nincs meg az a bizonyos szikra. Ha az Úr egymásnak teremtette őket, midőn megtalálják egymást, további életévüket egymás mellett szükséges leélni. Így írja a nagy könyv. Az apró csemetének is el van rejtve lelkének apró darabja egy másik nőbe, netalán férfiúba. 7000 ember közül elég könnyű lenne megtalálni, ki is az ő másik fele, kinél lelke darabja kószál, azonban ennél nehezebb ez a feladat.

Bárhol a Földön élhet az a bizonyos személy, ki most még csak ugyanolyan csöppség, mint maga a herceg. Az is lehet, hogy kint él, a nagy világban, de ki tudja, elképzelhető, hogy az áldások megannyi tömkelege sikert hoz, és még otthon megtalálja a magának való embert. A herceg maga fog útjára indulni, mikor betölti 19. életévét, és kiteheti lábait a szabadba, az ismeretlenbe, hogy ha addig nem találja meg hiányzó darabkáját. 

Mi már tudjuk, hogy a herceg lelkét megpróbáltatás szerűen rejtették el, egy göndör fiúcskában, aki ott, Holmes Chapelben mit sem tud a szabályokról...

Louis Tomlinson

Krétát fogva a kezemben hajoltam előre, hogy befejezzem művemet, amit igazából halálos unalmam miatt kezdtem el, néha strigulákat is húztam miután letelt egy-két nap. A múlt heti nagy esemény után, kifejezetten izgalommal telve zárkóztam a szobámba, hogy gondolataimmal harcot vívva találjam ki, hogy mégis merre menjek, ha kijutok innen. Mikor apám színe elé rendeltette az összes kisasszonyt és férfiút, kissé meginogva vettem részt sietősre fogott keresésén, ám nem járt sikerrel, szívem egyik gyönyörű leánynál sem dobbant hevesebben, mint úgy általában. Az pedig, hogy én férfit szeressek, teljességgel kizárt dolog, ebben biztos vagyok. Így történt tehát, hogy két éjszaka múlva utamra engednek, még akkor is, ha legszívesebben itt maradnék. Fenének kell 19 évesnek lennem! Újra gyermek akarok lenni, újra sárral játszani és a nagybátyámmal, aki már 3 éve meghalt. Ő is egyedül maradt, nem értem miért ne lehetnék én is magamra hagyva, hiszen elboldogulnék. Ellenben anyám és apám nem engedik, hogy saját utam járjam, és amíg nem találom meg azt, aki bosszantó és gonosz módon lopta el lelkem egyik részét, nem is térhetek vissza drága hazámba. De ki tudja mi van odakint? Elképzeltem már rengetegszer, hogy talán ördögök és angyalok viaskodnak, vagy csak szimpla emberek harcolnak, egymást ölik meg saját épségükért, pedig ehelyett védhetnék is az emberiséget. Valójában féltem. Rettegtem, hogy én kijutok oda, és elveszek, hogy nem tudom mi a jó és rossz, hogy én is meghalok, még mielőtt megtapasztalhatnám mit kellene éreznem akkor, mikor teljes vagyok. Ugyan nem egyedül megyek, utamon mégsem kísérhet végig legjobb barátom, Zayn, neki is keresnie kell még a párját. Azt mondta együtt keresünk majd, de mi lesz, ha ő előbb megtalálja amit keres, mint én? Neki kötelező szerűen vissza kell térnie hazájába, azonban én, ki hercegi jogánál fogva 2 hónapon keresztül kutakodhatok, nem jöhetek vissza üres kézzel. Ez annyira bonyolult, és nehéz, hogy ha rá gondolok belesajdul a fejem. 2 hónapot kint tölteni idegenek között már önmagában sem kecsegtető jövő, de az, hogy még idegen arcok között kell kutakodnom is, rémisztő. Majd minden szembe jövő ember elé beállok, és megkérdezem tőle; "Helló, te vagy a másik felem? Nem? Jó. Akkor csá.", ezt mér én sem gondoltam komolyan. De akkor mégis hogyan fogom megtalálni Őt? Annyira egyedül vagyok ebben a témában, hogy egyelőre fogalmam sincs mit kell tennem. 

-Izgulsz?- vigyorgott rám Zayn, hátizsákját a vállára kapva intett egyet hátra, bár jól tudta, nem őt búcsúztatják ennyien. Még egy utolsó pillantást vetettem anyámékra, és elfordulva kapaszkodtam én is a saját táskám pántjába. Izgatottan vártam, hogy kinyíljon a hatalmas fakapu, ami egészen eddig megakadályozott abban, hogy kileshessek a való életbe. Most nem gondoltam arra, hogy miért is lehetek szabad, csakis egy dologra koncentráltam. Mégpedig arra, hogy megismerhessen az újat. Az utóbbi két napban elég időm volt arra, hogy egy kicsit felturbózzam magam, és a dolog jó oldalát nézzem.

Felhúztam a vállaimat, szinte védekezni kezdtem mikor a zárak nyikorogva, meglehetősen lassan engedték el a kapu két szárnyát. A kölykök előre furakodtak, hogy ők is lássanak valamit abból, ami a kapu mutat, emlékszem anno én is ilyen voltam. Most pedig én léphetek át ezen a vonalon. Nem más, hanem én. Ajkamba harapva, fájdalmas lépést tettem meg előre. Eddig csak fogalomként élt bennem az "olyan, mintha kitépték volna a szívemet, mikor átléptem s hazámat hátrahagytam" dolog. De most tényleg belesajdultam ebbe. 

-Remélem te tudod, most hogyan tovább.- szólaltam meg kisvártatva miután hangos robajjal, és hatalmas széllel csapódott be mögöttünk a kapu. Nem olyan volt, mint amilyenre számítottam. Azt mondják minden ember máshova kerül, miután átlépett a kapun, nem tudom, hogy mi most jól jártunk vagy nem. Egyetlen egy, hosszú utca tárult elénk, de ezen esküszöm több ember volt mint a saját városunkban. Boltok sorakoztak mindkét oldalt, néhol pedig kis bódék, ahol emberek iszogattak, nevettek, beszélgettek. Emberek. Nem is különböznek tőlünk, itt nincs háború láthatólag, nem értem miért vagyunk elzárva egymástól. Szorosabban húztam össze magamon a kabátom, mikor is újra észhez tértem, és megcsapott a téli hideg. A hó itt lágyan szállingózott, nem úgy, mint otthon. Ott egyszer leesik tömérdek mennyiségű hó, majd utána semmi. 

-Annyira finom illat van!- Zayn elfúlt hangját alig hallottam, szája előtt sál volt, nem tudom mikor tekerte maga köré. Egyetértően bólintottam, tényleg isteni illatok voltak, ki akartam deríteni honnan is jön ez az észbontóan íncsiklandó illat, amitől már a gyomrom is megkordul. Vártam, hogy Zayn induljon meg először, és követni tudjam, de azt hiszem ő is valami ilyesmire gondolt, csak éppen fordítva. Ösztönző tekintettel illettem, mire megforgatta szemeit és elindult. Talpaink alatt ropogott a friss hó, egészen addig amíg ténylegesen nem értünk be az utcára. Onnan már eltüntették, valószínűleg hogy szabad járás lehessen, baleset nélkül. Halk, kellemes zene ütötte meg a fülem, és ahogy közeledtünk felé, egyre hangosabb lett. Zayn minden áldott bódénál megállt, mindenféle italt megivott és még evett is mellé kürtöskalácsot. Úgy véltem, ő egyáltalán nem izgul, és nincs kétségbeesve azért, mert nem tudjuk hogyan tovább. Természetesen megengedtem magamnak egy forró italt, miután majd megfagytam ennyi kijárt nekem. Azon nyomban meleg helyre akartam menni, így megragadva Zayn kezét rántottam be az egyik üzletbe. Mindenhonnan színes díszek lógtak, a lépcső elé pedig ki volt téve; "Boldog Karácsonyt!". 

-Úgy látszik itt Karácsony napjára esik a születésnapod, Tommo.- osztotta meg velem a véleményét Zayn, nem is tudhatta, hogy pontosan erre gondolok én is. Felhúztam az orrom, mintha természetes dolog lenne, hogy a herceg születésnapja még idekint is ünnepi időre esett. Majd fejemet ingatva ugráltam fel a lépcsőkön, egészen be az üzletbe. Azt hiszem ajándék boltra esett véletlenszerű választásunk, de nem is bántam. Rengeteg dologba ütköztem, és mind annyira tetszett, legszívesebben hazavittem volna anyámnak és apámnak őket, valamint a játékokat az aprócska gyermekeknek, had örüljenek. Pillantásom egy becsomagolt dobozra esett egy kosárban, annyira kíváncsi voltam, hogy izgatottan vettem el, és kezdtem kicsomagolni. Egyedül ez volt becsomagolva, lehetséges. hogy tévedek, és ez csak egy doboz, amibe majd az ajándék kerül. De legalább megnézem mekkora ajándék fér bele, és ha elég nagy, komolyan mondom, megveszem azt a versenyautót Pete, a nagybátyám unokaöccsének.

-Hé! Teszed azt le!- ragadta meg a karom egy kesztyűvel fedett kéz. Ijedten kaptam rá a tekintetem, és úgy éreztem, abban a pillanatban meghalok. Majd rögtön arra gondoltam, hogy jól van Tommo, még csak most engedtek utadra, te pedig már most megtaláltad a másik feled! Anya és apa büszke lesz rád!

Valóban így éreztem, amint az előttem álló gyönyörűségre néztem. Féloldalasan rámosolyogtam és lassan visszanyomogattam a csomagolópapírt.

-Szóval ez a tiéd?- kérdeztem kedvesen, azt hiszem meglágyult, mert ő is elmosolyodott.

-Igen. Az öcsémnek veszem.- bólogatott már-már izgatottan, vállai rázkódtak az apró ugrálástól. Nem tudtam levenni róla a szemem.

-Louis vagyok. Louis Tomlinson.- mutattam felé a kezem, amit meglepődve vett magára. Szemei boldogságot mutattak, és engedelmeskedve tette kezét az enyémbe, miután levette a kesztyűjét. Illedelmesen csókoltam kezet neki, és várva tekintettem rá.

-Gemma vagyok.- pirult el, majd szinte azonnal elhúzta a kezét és még el is fordult. A becsomagolt dobozt visszatette a kosárba és indulni készült.

-Mond Gemma, találkozunk még?- kérdeztem hirtelen, megijedve attól, hogy elmegy, és én többet nem látom, úgy elég nehezen tudnám hazavinni. Visszafordulva felém egy cetlit nyomott a kezembe, rajta számokkal, majd egy kacsintás után elment. Hatalmas mosollyal az arcomon indultam Zayn keresésére, aki éppen az edények között turkált.

-Mégis mit csinálsz?- vontam fel a szemöldököm, mire rám kapta tekintetét. Makogva kezdett magyarázni, azonban én nevetve veregettem meg a vállát. Ő is arra gondolt, mint amire én, de lebeszéltem róla, hiszen ki tudja mikor érünk haza, addig pedig mégsem kellene edényekkel a karján lófrálnia. Szállást kell magunknak keresnünk, és ez nem várhatott tovább, így nehezen, de elrángattam a különféle csecsebecséktől őt. Útközben pedig elmeséltem neki mi történt velem, hogy mennyire szerencsés vagyok, és mivel nekem megengedett a 2 hónap szabadság, itt maradok vele addig, amíg meg nem találja az ő felét. Egészen idáig azt hittem a kapu csak úgy kidobja az embereket, had menjenek saját útjukra, azonban most rá kellett jönnöm, hogy arra törekszik mindig, hogy segítséget nyújtson. És ezt most meg is tette számomra, boldogságom határtalan.

Zaynnel egy hotelben szálltunk meg, amit csak órák után találtunk meg, addigra pedig rendesen megfagytunk. Jól esett aztán venni egy forró fürdőt, majd a meleg ágyba bújni. Ugyan még éjfélig beszélgettünk, hamarosan mindkettőnket elnyomott az álom, ami a mai napi történésekre tekintettel igazán jól esett fáradt tagjaimnak. A lánnyal álmodtam, álmomban pedig őt csókoltam, miközben hosszú, barna haját hátratűrtem. Keskeny derekát fogtam közre karjaimmal, szinte védelmezően, nehogy hirtelen eltűnjön. Ám ennek ellenére is eltűnt, mikor kora reggel felébredtem. Látni akartam őt, újra, és magammal vinni haza. Be akartam mutatni a szüleimnek, és fájt, hogy Zaynt mégis itt hagyom, nem tehettem mást. Boldog akartam lenni, ez pedig csak úgy működik, ha hazatérek, ezzel a leányzóval az oldalamon. Vele élem le az életem, és apámék büszkék lesznek rám, ahogy a nép is. Zayn még aludt, így halkan osontam  fürdőszobába, ott írtam meg az üzenetet az én angyalomnak, aki rögtön válaszolt is, legnagyobb örömömre. Hihetetlennek véltem, hogy ez megtörténik, kapkodva vettem magamra meleg ruháimat, és álltam be a tükör elé.

-Hova készülsz Tommo?- ijesztett meg Zayn hangja, az ajtóból figyelte tevékenységem. Nagyot sóhajtottam és felé fordultam.

-Ma hazaviszem Gemmát.- mondtam ellentmondást nem tűrően, mire tányér nagyságúra nőttek a szemei. Hirtelen elfogott a bűntudat, hogy tegnapi szavaim ellenére itthagyom, de jelen pillanatban inkább a saját érdekeimet helyezem előrébb.

-Azt mondtad...Megvársz..- motyogta aztán sértetten, lehajtotta fejét és még mielőtt válaszolhattam volna, kifordult az ajtón. Hallottam, amint csapkod, majd táskájának csattogását, komolyan elmegy?

-Zayn! Nem kell elmenned!- álltam elé hirtelen, kérlelve meredtem rá, de ő csak félretolt maga elől.

-Hagyj békén Louis! Elárultál, én megbíztam benned! Így lehet rád számítani..-eszméletlenül fájtak a szavai. Hiszen én mindig, mindenben mellette voltam, bármikor is szüksége volt rám. Lassan lehunyva szemeimet ültem le az ágy szélére, majd csak az ajtó csapódását hallottam. Hát tényleg elment. Megráztam a fejem, ez volt a legnagyobb butaság amit csinálhatott, hiszen ketten voltunk egymásnak, védenünk kellene egymást, nem elárulnunk. Rá kell jönnöm, hogy én rontottam el ott, hogy mára terveztem Gemma hazavitelét. Viszont ezen nem változtatok. Hazaviszem őt, és szabad jogom végett visszajövök segíteni Zaynnek. Igen, így lesz a legjobb, és a legegyszerűbb.

Bezárva magam után az ajtót húztam arcomba a sálam, és a megadott címre indultam, némi segítséggel. Valójában háromszor eltévedtem, mert valami elmebeteg megfordította a táblákat, amikre rá volt írva az irány. Azt hiszik ez vicces. De nem az, mert lefagytam, egészen biztos vagyok benne, hogyha az én városomban tették volna ezt, már rég bitófára küldtem volna őket. Magabiztosságom eltűnt mikor a ház ajtaja elé léptem. A leírás egyezik, azonban mi van, ha mégis rossz emberhez kopogtatok? Egyáltalán hogy lehetett Gemma ennyire óvatlan, hogy egy 5 perces beszélgetés után már megadja a házcímét? És ha átvert, mert pontosan tudta azt, amit én? Ha hazudott és csak játék volt ez számára, és valahogy a szomszédban lakik, most pedig gyönyörű mosolyát mutatva szórakozik rajtam, amint egy idegen házhoz kopogtatok be..

-Louis! Azt hittem eltévedtél.- megállt bennem az ütő amint Ő nyitotta ki az ajtót. Remek, most ezért is bűntudatom lehet, hiszen miket feltételeztem róla? 

-Valójában elég hosszúra sikerült az út, valaki átforgatta a táblákat..-magyaráztam fejemet ingatva, mire csak halkan kuncogni kezdett majd együtt érzően nézett rám.

-Valószínűleg az öcsém.- csillogott a szeme, míg róla beszélt, és mire kiejtette ezt a szót lábak dobogása ütötte meg a fülem. Pedig épp mondani akartam Gemmának, mennyire gyönyörű ma is, főleg, hogy most nem takarja vastag kabát és sál a fél arcát. Azonban megakadtak e szavak a torkomon, mikor a lépcsőn megjelent egy alak, akitől az állam a padlót verdeste. Gemma beszélni kezdett, nem tudom, hogy hozzám, vagy a fiúhoz. A fiúhoz, kinek zöld szemei szinte azonnal megigéztek, arcán ékeskedő gödröcskék mosolyra késztettek, és göndör fürtjei úgy hívogatták magukhoz ujjaimat, mintha elvesznék attól, hogy nem túrhatok hajába. Hosszú, vékony lábait fekete farmer takarta, ami erősen feszült rá tökéletes combjára, és más területekre. Szürke póló fedte felsőtestét, lezserül lógott rajta, pedig biztos voltam benne, hogy alatta valami csoda van..Kívánatos ajkai beszédre nyíltak, ám számomra megszűnt a világ. A térdem remegni kezdett, úgy éreztem a szívem kiugrik a helyéről, annyira gyorsan és hevesen dobog, a tenyerem izzadni kezdett és legszívesebben megfordultam volna, hogy menekülőre fogjam a formám. Ehelyett azonban kissé előre dőltem és tovább fixíroztam őt, nem is gondolva arra, hogy én éppen egy férfire pillantok úgy, mintha meghalnék már a látványától is.

-Ti fordítottátok meg a jelzőtáblákat?- biztos pontomból Gemma hangja ütött ki, amint a csodaszép fiúhoz intézte szavait. Nagyot nyeltem, mert mikor Gemmára néztem szinte porrá lettek az érzelmeim. Úgy látszik a kötődés, melyet iránta éreztem valójában az öccse felé volt igaz. Te jó ég, de hiszen ő egy fiú!

-Nem. Ha át is fordítottuk volna őket, Liam rávett volna minket, hogy tegyük rendbe amit elcsesztünk.- mély hangja fülemben csengett, megremegtem tőle. Hirtelen a padlóra szegeztem a tekintetem. Nem hiszem el. Az Úr miért egy ilyen emberbe helyezte lelkem hiányzó darabkáját? Mert ő az, ez nem kétség. Hiszen ennyire erős kötődést nem éreztem még sosem, pedig azt hittem Gemma az, akit keresek, de beleestem a csapdába. Az öccse miatt éreztem késztetést arra, hogy ismerjem. Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy ő az, de még magamat sem tudtam becsapni gyengének érzett figyelmeztetőmmel. 

-Hé..Minden oké, Louis?- lökte meg a vállam Gemma, én pedig azzal a lendülettel dőltem fel, és estem a padlóra nagy puffanással.

-Beszívott?- tompán hallottam az eget rengető hangot, igyekeztem összeszedni magam, és megbékélni sorsommal, miszerint nem Gemmát kell elvinnem, hanem..Az öccsét.

-N..nekem mennem kell...- tápászkodtam fel egy kis segítséggel, majd rögtön az ajtó felé vettem az irányt.

-De hát Louis! Most jöttél! Jól érzed magad? Maradj egy kicsit..- mindenféle invitáló szóra a reakcióm egyértelmű volt. Kiléptem az ajtón és gyors léptekkel indultam meg, fogalmam sincs hova. Amerre a lábam vitt. Létezik az, hogy én a fiút szeressek? Nem? Szerintem sem. Ez valami bugyuta vicc, amit ízért űznek velem mert kiskoromban levágtam az egyik ovistársam haját. Magam sem hittem el eme hülyeségemet, de jó lett volna elvonatkoztatni a dologtól. Azonban mégcsak ezt sem tehettem meg, mert amint leültem egy hideg padra, szemeim előtt a fiú élete játszódott le. Ez már biztos, Ő az, aki lelkem darabját magánál tartja.

-Louis, igaz?- megugrottam amint a hátam mögül felcsendült az ismerős hang, amit most egyáltalán nem akartam hallani. Éppen magammal veszekszem, rajta, és ő idejön.

-Igen. És te...-fújtattam végül, mikor mellém telepedett, nekem pedig összébb kellett húznom magam, nehogy egymáshoz érjünk.

-Harry.- mosolygott rám, ha nem csak félszemmel lesek rá, menten elolvadok és felolvasztom a körénk leesett havat is. -Szóval, mit akarsz a nővéremtől?-kérdezte keményebben, a rendes, érdeklődő hangszíne eltűnt, amitől őszintén megrémültem.

-Mostmár semmit...-hajtottam le a fejem. Kezeimet bámultam, amik vöröslöttek az őket érő hidegtől.

-Reméltem is.- súgta, mintha boldogságot vettem volna ki a reakcióból, ám mikor felé fordulhattam volna, hirtelen megdermedtem. -Rossz ajtón kopogtattál, Tomlinson.-morogta halk, mégis annál ijesztőbb hangon.

-M..mi?- szívtam magamba a levegőt, amit aztán még kiengedni sem mertem.

-Holnap.-ejtette ki ajkain ezt az egy szót, amitől egyrészt libabőrös lettem, másrészt úrrá lett rajtam az értetlenség. Mire ránéztem volna, már nem volt ott mellettem. Egyedül ültem egy parkban, majd megfagyva, mégsem tudtam megmozdulni. Agyam akaratom ellenére kezdte feldolgozni a történteket, és összegezni magamban ezeket felkavaró dolog volt. Tegnap olyan jól éreztem magam, megtapasztaltam, hogy az itteni lét nem is olyan rossz, mint azt otthon elmondták. Azt hittem megtaláltam a másik felem, és ma már vissza is térhetek. De ez a fiú mindent keresztbehúzott, és rossz érzésem van azzal kapcsolatban, amit mondott. Első dolgom megkeresni Zaynt. Úgy terveztem visszajövök, de így el sem megyek, erről pedig tudnia kell. Órák múltán tudtam csak rávenni magam, hogy indulnom kéne, különben ténylegesen odafagyok a padhoz, és éhen is halok, az pedig nem lenne jó. Kapucnit húzva a fejemre, tekintetemmel folyton kilesve figyeltem azt a néhány embert, akik szerencsére ismeretlenek voltak számomra. Valahol még élveztem is, hogy nem kell mindenkinek köszönni, vagy csak szüntelenül mosolyogni. Fogalmam sincs hol keressem Zaynt, ő az, aki képes úgy eltűnni, hogy azt higgyék róla, elnyelte a föld. Pedig valójában csak bujkál, néha önmaga elől. 
Végső elkeseredésemben visszamentem, a Hotelbe, ahol bármiről is kérdeztem a recepcióst, nem adott információt. Bunkó.
Morogva léptem be a szobába, tegnap óta több feszültség ég bennem, mint egész életemben egyaránt. Ledobáltam magamról a ruhákat, és takaró alá bújva próbáltam átmelegedni. Zayn nincs meg, Harry tervez valamit, úgy érzem tud valami olyasmiről, amiről én nem, és ez nem kicsit zavar. Olyan, mintha értené mi folyik körülötte..Hogy miért bukkantam fel ilyen hirtelen, a reakciómat a házukban, mindent. Ha eddig azt hittem össze vagyok zavarodva, akkor most nem tudom mit mondhatnék.

***

Lelkem vezette lábaimat, ha nincs nyitva a szemem, akkor is a megfelelő helyre visz, csak én nem tudom hova. Kétségbeesetten bukdácsoltam át a faágakon és köveken, melyek csúsztak a jégtől. Fák vettek körül, ismeretlen helyen voltam, mégis oly' ismerős...Szemem megakadt az alakon, mely az erdő végének buckáján állt, amit ha jobban megfigyeltem elöntött a félelem. Tudtam, hogy Ő az, és hogy mire készül. Ő pedig pontosan tudja, mit csinál.
-Harry?- szólítottam meg halk, elvékonyodott hangon, a lehető legóvatosabban, nehogy megcsússzon és a mélybe zuhanjon. Egy szakadék ágazta két erdő részét, közötte pedig a frissen befagyott folyó. Vacogva vártam, hogy reagáljon kérdésemre, mely ugyan nem volt lényegre törő, hangommal próbáltam belesűríteni a megannyi kérdést, amit fel szerettem volna tenni neki. Hirtelen ért, mikor megszólalt.
-Álmodtam veled, Louis.- hangját elvitte a hideg szellő, nem fordult felém, arca a szemben lévő fák sokaságát illette csodás fényével. -10 éves korom óta, minden kicseszett éjszaka veled álmodok.- feszült meg hirtelen, én pedig előre léptem egyet, ha netán le akarna ugrani.
-Megismertelek téged álmomban.-lágyult meg hirtelen, azt hiszem kissé megingott. Nem szóltam bele, féltem hogy megijesztem és valós tervét behajtani igyekszik. Ugyan nem hallottam még erről, és most rettentő mérges voltam apámra és anyámra, valamint a tanítóimra, amiért azt a fontos információt kifelejtették a felkészítésemből, hogy az alany álmodik rólam.
-Megszerettelek.- megremegett a hangja, amibe szívem fájdalmasan sajdult bele. Át akartam ölelni, tudtam, hogy az segítene neki. Hiszen kiskora óta megannyi ölelés védte meg a teljes összeomlástól. A tegnapi nap fejemben lejátszódó élete összehúzta tüdőmet, amiért levegőért kellett kapnom.
-15 éves voltam, mikor először megcsókoltál.- súgta. -Aztán hirtelen mindennek vége lett. Nem álmodtam többé veled, nem láttalak. A való életben pedig kitagadtak az iskolából, amiért férfit szeretek. Megutáltak. És még mindig utálnak, mert 3 év után is egy álomra gondolok minden nap.-morogta végezetül, majd hatalmas elhatározottsággal indult előre fele.
-HARRY!-mielőtt még felfoghattam volna szavait, talpam megcsúszott a hirtelen indulástól, így előrebuktam. De nem adtam fel, és a csúszós felület ellenére másztam oda hozzá, megragadva lábát húztam ki alóla. Felnyikkanva esett mellém, és ha nem fogom, a mélybe gurul.
-Te meg vagy őrülve! Nem vagy normális! Bazdmeg!-szidtam kegyetlenül hangosan, hatalmas szemekkel meredt rám majd szélesen elvigyorodott. Ennek ellenére azonban folytattam, és bántó szavakkal illettem, szinte a szívinfarktust hozta rám és képes vigyorogni?! Megragadta tarkóm és magához rántva tapasztotta ajkait az enyémekre. Bennem rekedt a levegő, arcom kipirosodott és pár másodperces késéssel tudtam csak lehunyni a szemeimet. Hátamra döntve a hóban mászott felém, el nem szakadva tőlem. Nyelvét végighúzta alsóajkamon, minek hatására szám elnyílt, hogy levegőért tudjak jutni. Kapva az alkalmon furakodott be a számba, nyelve érzéki csókra hívta enyémet, minden porcikám beleremegett érintésébe.
-Élőben jobb vagy..-suttogta ajkaimba, mire felkuncogtam és hideg kezeimmel a kabátja alá nyúltam. Felkiáltott, izmai összehúzódtak én pedig egy gonosz vigyorral fordítottam a helyzeten. Újra megcsókoltam, az előbbi után már mindig érezni akarom édes ajkait.
-Azt hittem..Megint álmodtam. Hogy megőrültem és az álom és valóság egybefolyt. Nem akarok őrült lenni Lou..-kántálta kétségbeesetten. Összehúztam a szemöldököm, úgy figyeltem arcát, melyen keserű könnyek folytak végig.
-Mesélek neked valami, Harry. Amitől úgy fogod érezni, inkább én vagyok őrült, nem hogy te.-sapkája alá tűrtem kikandikáló, göndör fürtjeit és egy puszit nyomtam az orrára. Felhúztam és leporoltam a rá ragadt havat, majd megfogtam a kezét. Isten ments, hogy belecsússzon a szakadékba, mégcsak véletlenül se! Elmosolyodott és összekulcsolta ujjainkat, amit mélyen beszívva a levegőt élveztem. A hotelbe vittem, úgy gondoltam ott mindent meg tudunk beszélni teljes nyugalomban, azonban mikor benyitottam az ajtón elállt a lélegzetem.
-Louis!- barna bőrű barátom könnyes szemekkel pattant fel a földről, és pár hatalmas lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot. Karjaival a nyakamba kapaszkodott, és zokogva fúrta vállamba az arcát. Teljes sokkban álltam ott, elengedve Harry kezét nyugtattam Zayn, habár nem szavakkal, tettekkel. 
-Mi történt?-kérdeztem hideg hangon, mire elhúzódott tőlem. Nem akartam így viselkedni vele, és fogalmam sincs miért beszéltem így. 
-Tegnap..Tegnap találtam egy lányt. Csókolóztunk, azt hittem ő lesz az, de aztán..aztán jött egy másik, és vele is...ez normális?!- pásztázta arcomat, mintha én tudnék választ adni a kérdéseire. Azonban én csak ledöbbenve néztem rá, kettő lánynál érezte ugyanazt? Ez koránt sem stimmel.
-Mi?- nyögtem ki nagy nehezen. Sosem hittem, hogy ez lehetséges.
-Miért nagy dolog az, ha két csaj is befűzött tegnap?-szólalt meg hirtelen Harry, el is felejtettem, hogy ő is itt van. 
-Zayn, mit éreztél akkor?-tettem a kezem barátom vállaira, egy gesztusként, hogy érezze, én mellette állok a tegnapi veszekedésünk pedig lényegtelen. Sosem kellett volna megtörténnie.
-Semmit..én csak meg akartam csókolni őket, mert tetszett ez a dolog.-felelte akadozva. Hosszasan fújtam ki a levegőt.
-Nem tudom, hogy ez engedélyezett-e, de ha egy másik lánnyal is csináltad, akkor egészen biztos, hogy nem ő az igazi.- tettem össze a darabkákat magamban. Rossz volt Zaynt így látni, ennyire elveszettnek és ha nem jövök vissza ide, talán butaságot csinál, mert nem tudja jót tett, vagy éppen rosszat.
-Azt mondod keressem tovább?-nézett rám várakozón miközben feszülten felhúzta a vállát. Egyetértően bólogattam, mert így is gondoltam. Ha ő ugyanazt érezte volna, mint én, akkor találta volna meg lelke darabkáját. Pár percre elgondolkozva döntötte oldalra a fejét majd újra megölelt és kezébe fogva kabátját viharzott el mellettünk. 
-Mi volt ez?- köszörülte a torkát Harry, és megkerülve engem lépett az ágyamhoz, amire aztán leült.
-Hát...Ez bonyolult.-sóhajtottam. Nehézkesen kezdek bele a mesélni valómba mindezek után, mégis leültem mellé és szólásra nyitottam a szám. Mindent elmondtam, az elejétől a végéig, egyszer sem álltam meg átgondolni szavaimat, amik csak úgy dőltek belőlem a mai nap történései után. Ugyanakkor próbáltam úgy magyarázni, ki is vagyok valójában, hogy Harry is mindent értsen, és ne legyenek kérdései.
-Akkor itt kell hagynom anyát..és Gemmát.-szorította meg a kezem, ez volt az első mondat, ami elhagyta száját hosszú hallgatása után. Nem tudtam mást tenni, csak bólintani, hiszen ez így van, ahogy mondja. Felállt, magával húzott engem is, és várakozó tekintetét látva rájöttem, ő csak haza akar menni.

***

Harry minden idejét a családjával tölti, én pedig lassan két hete tartózkodom távol otthontól. Mindenben segítek Zaynnek, akinek meglehetősen nehéz a sorsa, ugyanis összefeküdhet fűvel-fával, nem találja másik felét. Egy ideje pedig nem kéri, hogy ott legyek mellette, szerintem feladta a reményt, és csak azért hajt még mindig, mert én itt vagyok. Őszintén, én is ezt várom. Ha Zayn megtalálja a magának valót, egy percet sem fogok tovább várni, fogom Harryt és eltűnünk innen. Minden éjszaka az erkélyén állok, onnan figyelem őt, tudtán kívül. Tudom, nem szép dolog, de úgy érzem vigyáznom kell rá. Miután szakadékba akart ugrani, bármit el tudok képzelni róla. Elkészült, és ha újabb napot tölthet még itthon, csak egy ajándéknak tekinti azt. Szerelmes mosolyra húzva a szám nyújtottam felé a kezem, mikor egyik este az ajtajában állva vártam rá, hogy végre elindulhassunk az első randevúnkra. Nem is tudja mekkora hatással van rám, hogy minden szavával csak szerelmesebb leszek belé. Nem mondtunk új dolgokat egymásnak azon az estén, hiszen más módon, de mindkettőnk ismerte a másikat. Így csak élveztük egymás társaságát, ami számomra rengeteget jelentett.
-Tommo...Menj..-aznap volt, hogy Zayn erre kért. Azt akarta, hogy ne várjak rá. De azt egyikőnk sem tudta, mennyi idő lesz mire ő is visszatér. Először nem akartam magára hagyni.
Most pedig...Itt állok a kapu előtt. Harryvel az oldalamon, erősen szorítja a kezem. Izgul. Valamilyen szinten pedig én is, hiszen sosem töltöttem távol a napjaimat az otthonomtól, most pedig egyből két hétre el kellett tűnnöm. El tudom képzelni mi folyhat éppen a kapu túlsó oldalán, és amint az kinyílt előttünk, rá kellett jönnöm, igazam volt. Az emberek üdvrivalgásba kezdtek, amint meglátták kirajzolódni alakom, s mellettem egy másikat is. Ismerős arcok, ismerős levegő. Elengedtem Harry kezét, aki halkan felnyikkanva jelezte nem tetszését, azonban csak változtattam a pozíción, és kezem a derekára tettem, úgy húztam magamhoz közelebb. 
-A Herceg visszatért!-kürtszó és hangos kiáltás ami elhangzott amint becsukódott a kapu mögöttünk. Taps és sikongatás mindegyik oldalról, én pedig úgy érzem, megsüketülök. Anyám borul a nyakamba, minek következtében kénytelen vagyok elengedni Harryt, hogy én is méltó módon üdvözölhessem anyám. Majd apám, és amíg ez lefolyt, Harryre rátapadtak az érdeklődő tekintetek, szinte egyszerre kezdték ő kérdezgetni, szétszedni. Hogyne, hiszen ő új ember itt, ráadásul az én párom.
-Nem hittük, hogy ennyire hamar visszatérsz.-vallta be dajkám, aki egy szelet csokoládétortával kínált, de én csak visszautasítottam és szorosan megöleltem őt. Hiszen elképesztően hiányzott.
-Miért nem mondtátok, hogy az alanyok álmodnak rólunk?-kérdeztem kikérve magamnak anyáméktól, hiszen megilletett volna engem ennek a dolognak a tudása.
-Erről szó sincs.-rázták a fejüket, majd egymásra néztek és szinte egyszerre mosolyodtak el.-Kisfiam, hiszen herceg vagy.-kaptam a magyarázatot, amit egy kicsit forgatva számban ízlelgettem. Ha nem lennék herceg, nehezebb dolgom lett volna, úgy, mint Zaynnek. Megvonva a vállam kaptam észbe és Harry keze után nyúltam.
-Fel megyünk a szobámba.-jelentettem ki hangosan, mindenkinek a tudtára adva, hogy az ünnepség félrecsúszik. Különben sem ünnepelnék addig, amíg Zayn nem jött vissza. 
Ismerős úton jártam végig, de már nem egyedül. Hazatérve azt hinné az ember, hogy a visszatért majd mindenhova belép, körbenéz, azonban én egyből a szobámba mentem, magam után rángatva Harryt.
-Hogy tetszik?-kérdeztem sietősen, miközben ügyetlenül próbáltam bezárni ajtómat.
-Nagyon király!-kuncogott fel és egy pillanat alatt mögöttem termett. Kezei megragadták a derekam és amint elfordult a kulcs, hátrahúzott. Egy rugón járhat az agyunk, halkan sóhajtva fordultam meg ölelésében. Ajkai egyből megtalálták az enyémet, göndör fürtjei közé túrva toltam hátrafelé, egészen az ágyig, míg rá nem estünk. Óvatosan, mégis gyorsan másztam felé és szinte letéptem róla a pólóját. Heves lélegzetvételei betöltötték a szobát, míg nyelvemmel bőrét kényeztettem egyre lejjebb haladva rajta.

***

Nem váratott sokat, pár napra rá, hogy megérkeztünk, Zayn is visszatért, mellette egy szőke hajú, bátortalan fiú lépkedett, akit Niallnek hívnak, és rettentő jó fej. Még azon az estén hatalmas bulit csaptunk, az egész város jelen volt, azonban utána nálunk folytattuk az esti kis kiruccanásunkat. Harryvel egy csodás házban élünk, ő is megtanulta az itteni lét szabályait, és rengeteg embert ismer már. Őt is mindenki imádja, de nem jobban nálam. Amikor azt mondtam, férfiú nem lehet a párom, határozottan tévedtem. Harry egy csodálatos fiú, és nála van lelkem darabja, most pedig, hogy végre magam mellett tudhatom Őt, egésznek érzem magam. Boldognak és halhatatlannak. Harry a Napom, a Holdam, a felhőm és esőm egyben, kitölti átkozott napjaimat, melyeket másképp egyedül, magányosan élnék meg. A másik felemet megtaláltam, az én küldetésem befejeződött, mostmár egy dolgom van ebben az életben. Vezetni a városom, jó barátnak lenni, remek apaként helyt állni, de legfőképpen, örökké szeretni, s boldoggá tenni Harryt.

Darcy's message

Üdv, Ahoj.:D Köszönöm a megtekintéseket, és a facebookon kapott szép szavakat. Örülnék, ha ezt a történetet véleményeznétek, valamint ha a többi történethez is hozzászólnátok pár szavacskát, mert ugyan jól esik a 100+ megtekintés egy részen, vagy egy os-n, boldog lennék ha megjegyzést is fűznétek hozzá. Ha nem tetszik, írjátok meg, ilyet többet akkor nem írok. Ha Happy kéne, akkor azt írjátok meg, írok azt. De így, hogy fogalmam sincs milyen reagot kap egy-egy sztori, csak egy irányba tudok menni, közben meg lehet hogy ez nem is tetszik nektek!:D Szeretem ha kapok visszajelzéseket(: Ez a rövid történet egy apró sztoriból indult, amit a Facebook-os profilra tettem ki. 
Figyelmeztetésnek leírom, azaz tudnivalónak, hogy Darcy a fogalmazásában/levelében Louist "Apu"-nak, míg Harryt "Apa"-nak nevezi, hogy kavarodás ne essék(: Jó olvasást ehhez a sztorihoz, a twins hosszú történetbe pedig igyekszem részt hozni, de úgy, hogy már előre gondolkodom, elég nehéz leírni a jelent.:D De majd az is jön, remélem holnap meg tudom majd írni, vagy a hétvégén(: Jó olvasást!<3

A tanár úr ráérősen kopogtatott éj fekete cipője sarkával, a teremben csak ennek zaja törte meg a feszült csendet. A gyerekek a füzetükkel, esetleg pár papírral a kezükben fészkelődtek a padjukban, egyikük sem találta meg a kényelem helyét. Izgultak, hiszen melyik gyermek akar úgy hazatérni, hogy elégtelent kapott egy órai munkájára? Vagy esetleg egy házi dolgozatra? Talán vannak páran, azonban a kis Darcy, nem ezen gyermekek csoportjába tartozik. Egészen kitűnt az osztályból, egyenes, merev tartással ült, szemei nem az óra mutatóját lesték, inkább gyöngybetűkkel leírt szavait olvasta újra és újra. Eszébe jutott, Louis mennyire sírt mikor elolvasta. Pedig Darcy igazán csak azt akarta, hogy Apja átellenőrizze házi feladatát. Megfordult a fejében, hogy összetépi a lapokat, Louis azonban megakadályozta mindebben. Órák teltek el, mire megíródott a fogalmazása, és soha, senki sem gondolta volna, hogy egy 9 éves kislány ennyi mindent le tud írni, ennyi érzelmet bele tud sűríteni. Bizonyára ha szavait egy orvos tanulmányozná, megilletődve venné, mennyi mindenen lépett már túl egy aprócska lány. 

-Darcy. Kérlek, állj fel, és mutasd be a házi feladatod.- állt meg hirtelen körkörös mozdulataiban a tanár úr, éppen Darcy lapját figyelte, első szavaiból kivéve pedig ígéretesnek hangzott a fogalmazás, Darcy mégis vékonyka, bátortalan hangon szólalt meg. Határozott külseje eltűnt, ismerte már jól, milyen véleménnyel vannak az emberek róla, s apjáról. 

-Én a szerelemről írtam..- csiripelte. Lábai maguktól vitték a hatalmas, zöldre festett tábla elé. Várt a jelzésre, mikor adhatja ki szíve fájdalmát. Mikor tudathatja homofób tanárával, és utálkozó osztálytársaival élete fájó, egyben boldog pillanatait. 

-Remek, gondolom a lányok többsége ezt a témát választotta.- jegyezte meg gúnyosan az úr, mély hangja végigsöpört az osztálytermen.

-De az enyém különleges!- dobbantott hirtelen Darcy. Szépen befont haja ugrott egyet a vállain, szemei könnyel teltek meg. Biztos volt benne, hogy ha másik lányt választanak, örömmel fogadják annak dolgozatát.

-Igazán?- a tanár merengve húzta fel szépen megvágott szemöldökét. Darcy szívesen illette volna ugyanolyan jelzőkkel, mint amilyenekkel apját szokták, mégsem tette. 

-Én apáék történetét írtam le.- húzta ki magát, büszkén emelte fel a fejét. Büszke volt arra, hogy le tudta írni mik történtek velük, büszke volt Louisra, amiért annyira erős maradt és amiért ennyire szereti őt.

-Buzik...- köhécselt idegesítő jellemmel az úr, akire abban a pillanatban minden helyben lévő gyermek elhűlve meredt rá.

-Hogy mondta?- a szituáció, amibe keveredtek megmosolyogtatta Darcyt, gödröcskéi megmutatkoztak, szeme vadul csillogni kezdett.

-Kíváncsian hallgatjuk a fogalmazásod!- intett egyet előre, bele sem gondolt, hogy éppen most szabadította útjára Darcy életének regényét, melyet úgy írt meg, mint egy határozott, évek óta ebben a szakmában dolgozó írónő, kinek közben könnyei égetik a halványsárga lapokat. Igen. Darcy pont így munkálkodott előző éjszaka, mikor szinte semmit sem aludt, a lelkét mardosó emlékektől.

"Apáék csodálatos, irigylésre méltó szerelme 2010 nyarán kezdődött. Én akkor még nem voltam, Ők meséltek az életükről, minden este egy-egy újabb történettel álltak elő. Ki hitte volna, hogy az akkori évek leghíresebb együttesének tagjai voltak? Mindig is tudtam, hogy csodás hangjuk van, de azt, hogy ezzel dolgoztak is, csak nagyobb koromban értettem meg. Akkor tudtam meg, hogy apáék kapcsolata nem elfogadott. Ebben a világban nem."

Felnézett egy pillanatra. Szemei újra könnyben úsztak, nem tudta érdekelni társai unalmas arckifejezése, sem tanára undort mutató ráncainak elhelyezkedése cseppet sem szimpatikus arcán. Mikor tegnap felolvasta Louisnak a fogalmazást, nem érzékenyült el ennyire. Talán azért, mert családjának egyik fele mellette volt.

"Apunak álbarátnőt kellett csókolnia, ölelnie és vele kellett aludnia. Azokban az időkben Apa, és a barátai, Niall, Zayn és Liam bácsi együtt töltötték az estéket. Sosem tették szóvá miért, csak érezték, hogy Apa mellett kell lenniük. Több konfliktus alakult ki Eleanor miatt, akit még most sem tudok anyámnak nevezni, s úgy tekinteni rá még nehezebb, mint gondoltam. Ő volt anno Apu párja. Ő tette tönkre Apát. Valójában, nem tudom miért is hagyott itt minket, annyi emlékkel együtt. Amikor kitudódott, hogy Eleanor nem igazi kapcsolatban áll Apuval, mindenki rájött, hogy mi is a helyzet. Onnantól kezdve 3 teljes évig megalázták őket, kigúnyolták, és elvették a munkájukat. Akkor jöttek értem. Én még csak 3 éves voltam, Apa azt mondta hasonlítottam rá, és egészen pontosan 3 évvel azelőtt kezdődött szerelmük Apuval. Imádtam otthon lenni velük, Apa tudott főzni, ellenben Apuval. Egyszer ebédet akartunk csinálni, meglepetésként, de véletlenül felgyújtottuk a konyhánk egy részét. Nem jött össze az ajándék, de legalább nevettünk. Apáéknak volt egy titkos helyük, azt mondták, ha majd szerelmes leszek, oda kell mennem, ott tudok gondolkozni. Ők is odamentek, minden vasárnap délután, olyankor mindig Zayn bácsi vigyázott rám. Nem tudtam mit is csinálnak ott pontosan, de mikor hazaértek nagyon boldogok voltak, és csak ez számított. Fogták egymást kezét, mint Alisha és Brad az oviban, mikor kijelentették, hogy ők szerelmesek egymásba. És én utáltam közéjük állni, így mikor sétálni mentünk, vagy csak lementünk a közeli boltba, mindig Apa kezét fogtam, hogy ő, a másik kezével nyugodtan tudja fogni Apu kezét. Apával teljesen megértettük egymást, minden éjszaka, mikor már elmúlt 10 óra, bejött a szobámba egy csomag édességgel, mindezt Apu tudta nélkül tettük, Ő nem szerette ha későn bűnözünk. De a jó beszélgetésekhez ez is szükséges volt, még ha azután kaptunk egy jó nagy fejmosást mindketten. Nevettünk rajta, mint mindenen. Mikor kis ovis voltam, Apu mindig bejött velem és beszélgetett az óvónénivel, elmondása szerint azért nem lehetett ezt kint megtenni, mert Apa minden mozdulatát árgus szemekkel figyelte. Valójában Apa..Eléggé féltékeny volt, mindenkire. Sosem mondtam ki hangosan, de szerintem Eleanor miatt volt ilyen. És miatta is törtek rá rohamok.
Mikor Apu könnyáztatta szemekkel rombolt be a szobámba, azzal a hírrel, hogy Apa kórházba került, nem tudtam mit higgyek. Hogy mi történhetett vele, természetesen azonnal odamentünk Apuval. Akkor az orvos azt mondta, stresszes állapot miatt kapott rohamot. Nem voltam már annyira fiatal, hogy észre ne vegyem, miért pont akkor lett Apának rohama, mikor Eleanor visszatért Angliába. A történetek mind megvilágosultak, én pedig tiszta szívemből gyűlöltem őt. Azért, amiért beteggé tette Apát. 
Pár hétre rá, hogy eljöttünk a kórházból, mindenki csendben vonult a szobájába, éppen álomra hajtottam volna a fejem, mikor hangokat hallottam. Kíváncsi voltam, így felkeltem és elindultam apáék szobájába. Újságok hevertek a padlón, Apu telefonja pedig darabokban helyezkedett el az ajtó előtt. Ijedt voltam, és az sem segített, mikor belestem, hogy tudassam magammal, semmi gond sincs. Azonban amit láttam, annyira megviselt, hogy aztán napokig nem tudtam aludni. Az ágyon feküdtek, Apa teste remegett és keservesen sírt, Apu pedig próbálta lefogni Őt, és kedves szavakkal nyugtatni. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is látni fogom őket ilyen állapotban. Annyiszor elmondták egymásnak nap mint nap, hogy szerelmük életük végig tart, de azt hiszem, ez csak egy oldalról van így. 
Fél éve már, hogy Apa elment tőlünk. Akkoriban a szokásosnál több roham tört rá, és nem segített az sem, hogy elküldtük Eleanort az országból. Apa állapota súlyosbodott, végül pedig nem engedték ki őt a kórházból. Azon a héten Liam bácsinál voltam, de a többiek is sokszor átjöttek hozzánk. Akkor nem láttam Aput, sokáig. Azt hiszem eltelt egy hónap, mikor eljött értem, de akkor alig ismertem rá. Az a csillogás, mely akkor égett mikor csak Apára gondolt, nem volt jelen, szomorú volt és látszott rajta, hogy sírt. Tudtam, hogy meghalt. Csak nem fogtam fel. Azt hittem elment egy hosszabb üzleti útra, és majd mikor visszajön hozzánk, újra boldogan élhetünk. De nem történt meg. Azóta sem jött vissza. Apuval hetente elmegyünk hozzá, viszünk neki virágot, hogy tudja, mi még szeretjük akkor is, ha nem látjuk Őt.
Egészen mostanáig Eleanort hibáztattam azért, amiért Apa itthagyott minket. A hetekben jöttem rá, nem teljesen az ő hibája volt. A kiborulások okai nem csak őt hálózták be, hanem a hírek, melyek róluk szóltak. A megszólások, amiért szerelmesek, a megjegyzések. Még a tv-ben is benne voltak, nem szép szavakkal illetve őket adták elő nyomorúságosnak hitt életüket. Az emberek nem tudják, hogy nem így volt. Apáék voltak a legboldogabb emberek a világon. Mikor csak együtt lehettek, egymáshoz értek, elmondták mennyire szeretik a másikat, hogy mennyit jelentenek egymásnak. Szerető családban éltem, két apával. De az egyiket elvette tőlem az emberek utálata az e fajta szerelem ellen. Ez fáj a legjobban. Ha nincsenek utálkozók, most is együtt lehetnénk. Boldogak lennénk, közösen mennénk fagyizni, körbesétálni a tavat, vagy csak elmenni a játszótérre. Ha újraélhetném ezeket a pillanatokat, megbecsülném őket, még ennél is jobban. Megjegyezném, és visszahoznám Apunak, hogy ne legyen ennyire szomorú. Már Ő is beteg. Tudom, csak nem mutatja ki nekem, mosolyog, de én látom az arcár száradt könnyeket. Nem tud hazudni, még ha akarna is, és én nem tudok segíteni. Nem akarok egyedül maradni, nem akarom, hogy Ő is elmenjen. Egyik nap, csúnyán összevesztünk. Azt mondta nekem, hogy az én kezem is benne legyen majd a temetésének intézésében. Hogy ne engedjem, hogy messze vigyék őt Apa sírjától. Nem akartam erről hallani, így elszaladtam tőle. Csak este tudtam újra elé állni, de akkor sem beszéltünk. Ő az ágyán sírt, Apa párnájába bújtatva arcát. Azt hihette ezáltal Apa megint mellette fog feküdni, és én megint közéjük fogok ugrani egy boldog, vasárnap reggelen. De sosem fog már megtörténni. Azt hiszem el kell fogadnom, hogy Aput is elveszi tőlem az Isten. De tudják mit? Elfogadom. És valahol még örülök is neki, mert így újra együtt lehet Apával. Megint becézgethetik egymást, fent, angyalként sok másik angyal között. Ott már boldogok lesznek, nem fogja őket senki sem utálni. Nem fogják őket megalázni, csak elfogadni. Az elejétől fogva úgy gondolom, a Föld egy pokol, ahol az olyan emberek mint a Tanár Úr, keservessé teszik az angyalok rövidke életét, melyet adnak nekik. Jobb lett volna rögtön oda fentre születni, ott élni, boldognak lenni.
A szerelmet nem mi választjuk meg. Ő maga választ meg minket. És én eszerint fogok élni, mert apáék erre tanítottak. Harcolni fogok azért, hogy más ne kerüljön olyan helyzetbe, mint az én szüleim. Van egy célom. És én azt el is fogom érni."

Arcára száradt könnyei még csillogtak, ám fogalmazása végére ugyancsak határozott, büszke arccal lesett fel a papírokból. A tanár úr elképedve meredt rá, megrándult néhány izma, száját szólásra nyitotta, azonban egy hang sem jött ki rajta. Az osztálytársai átérezve helyzetét, könnyes szemekkel figyeltek rá, míg ő hátradobva copfját fordította el a fejét. Ekkor látta meg Louist, aki a terem ajtajának támaszkodva, elérzékenyülve nézett rá. Kinyújtotta karját, Darcy pedig egy szó nélkül bújt az ölelésébe. 

Louis sosem gondolta volna, hogy lánya, kit Harryvel neveltek, ennyire érett, okos kislánnyá nő. Ugyan elgyengült teste alig bírta, mégis ölébe véve Darcyt lépett ki az iskola kijáratán. Tudta, hogy bízhat Darcyben. Hogy ha eljön az idő, kiáll értük. A szerelmükért, melyet Harryvel közösen alkottak. Mosollyal az arcán élte meg utolsó heteit, majd mielőtt végleg eltávozott volna, feltett egy fontos kérdést Darcynek.

-Mit mondjak apádnak, mikor találkozom vele?- vérszegény mosolyt mutatott, kezei remegtek miközben lánya karja után kapott.

-Mond meg neki is, hogy az olyan szerelmet, mint a tiétek volt, nem lehet ennyire elrontani. Hogy ki fogok állni mellettetek, és mikor felnőtt leszek én fogok nyerni. Majd ha láttok odafentről..Büszkék lesztek rám Apu, megígérem.-hullajtott könnyeket Darcy, ki mögött ott állt Zayn, várva a pillanatot, mikor el kell őt vinni.

-Mindig is büszkék voltunk Rád. Apa is, én is, ahogyan a világ is. Őrangyalként fogunk óvni, mint ahogy itt is tettük, ne hidd, hogy elmegyünk. Mindig itt leszünk, Veled.- mutatóujját Darcy mellkasának bal felére helyezte, szükségének érezte elmondani, fontosnak tartotta, hogy tudja, nem hagyják őt magára. Lassan engedte le a kezét, még egyszer utoljára lányára nézett, majd engedte, hogy elnyelje a sötétség, melyből aztán csodálatos világosság tör ki, s ott várja Ő. Harry, aki kezét nyújtja, hatalmas mosollyal arcán figyeli Louist, aki hasonló boldogsággal fogja meg párja kezét. Mostmár nincs más dolguk, mint szeretni egymást, utálat nélkül, s helyes útra terelni Darcy életét.

Ours The Story

Sosem vetted komolyan, mikor erről beszéltem. Mindig terelted a témát, vagy csak idegesen felnevettél és elsétáltál, otthagyva engem a kusza gondolatokkal, miszerint nem akarod elfogadni sorsom. Nehezebb volt így számomra. Hiszen..Nem tudhattam mennyi időm van még, te pedig folyton csak tervezgettél a jövőre csodálatos dolgokat. Mintha nem hallottad volna meg fájó szavaimat. Az utóbbi napokban ebben a lerothadt szobában feküdtem, már az orvos által felírt gyógyszereket sem vettem be. Nem akartam tovább szenvedni, azt pedig végképp kihagytam volna, hogy megkeress és kérdőre vonj, amiért nem szóltam. Pedig én minden egyes nap emlékeztettelek arra, hogy kevés időnk van. Ki akartam élvezni azt a maradék pár napot, veled tölteni, és hiába kértelek, te elmentél Amerikába. Fontosabb volt egy bugyuta fotózás, mint én. De nem haragszom rád, tudd meg. Hiszen 5 kerek évet kaphattam tőled. És most, miközben ezt a levelet írom, el sem hiszed mennyi emlék tör rám, még úgy is, hogy majd szétszakad a fejem, annyira fáj. A doki azt mondta, írjak. Azt mondta, nem fogsz már visszaérni hozzám, bármennyire is sietnél, túlságosan messze vagy. Nem bánom. Tudod miért? Mert így nem kell látnom az arcod, mikor elmegyek. Meg fogsz lepődni, és össze fogsz törni, mert eddig nem akartad elhinni a sanyarú igazságot. Sajnálom, ha az utóbbi időben túlságosan ragaszkodtam hozzád. Ha úgy gondoltad, a nyakadon lógok egyfolytában. Lehet hagynom kellett volna, és tényleg kiélvezni minden percet, de az istenért is! Ha valaki tudja, hogy hamarosan meghal, nem tud felhőtlenül mosolyogni, és nem erre gondolni a nap minden egyes percében! Én megpróbáltam, Hazz. De ellöktél magadtól azzal az indokkal, hogy megváltoztam. Hogy gondolkozzam ezen el, mert te azt a fiút szeretted, aki ezelőtt voltam. Valóban, a betegség megváltoztatott, de ettől függetlenül szívem s lelkem mind tiéd volt, senki másé. Fájt, a világ legnagyobb fájdalma volt, mikor arrébb löktél, vagy figyelmen kívül hagytál. Pedig én csak egy ölelésre vágytam, és arra, hogy viszonozd szerelmes szavaim, most, utoljára. De ehelyett csak taszítást kaptam, a betegség pedig még jobban úrrá lett rajtam. Szeretni akartalak, utolsó napjaimban. De nem tehettem, és pont te akadályoztál meg ebben. Miért? De ne aggódj. Nem csak erre gondolok. Próbálok inkább a boldog pillanatokra koncentrálni, mikor annyit nevettünk együtt. Vagy mikor puszikat adtunk egymásnak csak úgy, mert miért ne tettük volna? Annyira szeretnék még melletted ébredni, érezni az illatod, hallani a reggeli rekedtes hangod, mikor még úgy is bókolsz nekem. Azt mondtad szereted ha elpirulok, ezért csinálod. Én pedig sosem tudtalak annyira dicsérni, hogy elpirulj, pedig mennyire próbáltam! Bár itt lennél, hogy még utoljára láthassam a gödröcskéket az arcodon, a gyönyörű mosolyod. Göndör fürtjeid közé akarok túrni, nevedet akarom suttogni a félhomályban. Azt akarom, hogy az öledben nézhessem a tv-t, mindig tudtam, hogy téged nem a film köt le. Tudod...Amikor az írtam, nem bánom..Nem gondoltam komolyan. Azt akarom, hogy itt légy, most! Szeretni akarlak utolsó lélegzetemmel is a te neved akarom ejteni, a te kezed akarom fogni téged akarlak látni. De nem vagy itt, és nem is leszel. Többet nem foglak látni, bármennyire is szeretném, hogy velem gyere. Ígérd meg, hogy nem fog kiborulni, de szóltam Eleanornak, hogy jöjjön majd el a testemért, ha még 3 nap után sem adok magamról jelet. Te nem vagy itt, tudod, és félek, ha neked szólnék, újra csak figyelmen kívül hagynál, én pedig itt feküdnék addig, amíg haza nem érsz. El segíteni fog, sosem akart rosszat, még ha mindig is ezt láttad benne. Ő szeret téged, Hazz. Szerelemből. És azt akarom, hogyha már nem leszek, szeresd őt viszont. Őt találom a legalkalmasabbnak, hogy átvegye a helyem. Vigyázni fog rád, a szívedre. Fel fogsz állni, újra boldog leszel, de kérlek. Ne felejts el engem. Azt, hogy mennyi csodálatos pillanatot élhettünk meg együtt. Szeretlek, Harry. Mindennél jobban szeretlek.

Louis

Mikor Louis megtudta, hogy betegsége gyógyíthatatlan, s napjai, esetleg hetei vannak hátra, lerobbanva tért haza párjához. Harry direkt nem kísérte el Louist, érezte, hogy nagyobb baj van, mint amire számít. Nem akarta elhinni, gondolatai falat húztak Louis elé, mikor a megtört fiú zokogva akart volna hozzá bújni, azonban ő csak kinevette azzal a mondattal társítva kacagását, hogy "Menj aludni.", majd kikerülve indult meg a szobájuk felé.

Két nappal később, Louis megpróbálta ágyba csalni Harryt, azonban Ő éppen nem ért rá. A barátaival ment el szórakozni a legtávolabbi pubba, az utóbbi időben már sokadjára. Louis úgy érezte, megcsalja párja, mégis ki akart mellette tartani. Könnyei megállíthatatlanul áztatták vöröslő arcát, míg lecsúszott a fürdőszoba csempéje mentén. 

Nem érezte magát jól a bőrében, s mikor Harry már harmadjára vette észre, hogy sír a fürdőkádnak dőlve, erőt vett magán, hogy megkérdezze tőle, miért. 

"Nem akarok meghalni, Hazz.."

Göndör hajába markolt, majd idegesen csapta be maga után az ajtót. Elhagyta a házat, melyben Louis haldoklott.

Louis felhívta a barátait, hogy elmondja nekik mennyi örömöt szereztek neki, és megköszönte, hogy mindig mellette álltak mindenben. Anyukájával hosszasan beszélt, meg akarta őt látogatni, de Louis szinte egyből vad tiltakozásba kezdett. Azt hazudta, Harry segít neki átvészelni ezt az időszakot, és anyja hitt is neki. Egyedül idősebbik huga fogta fel mi történik vele. Ha nem mondta el ezerszer, hogy mennyire szereti őket, akkor egyszer sem. Mégis kevésnek gondolta. Az idő kegyetlenül játszik vele.

Látta az ablakból, amint Harry az autót mosta. Vérszegény mosoly kúszott arcára, majd a szekrényéhez sétálva kutatta elő pár hónappal ezelőtt beszerzett ruhadarabját. Bizonytalanul vette magára, félt, hogy mennyire változott meg. Mennyire fog tetszeni Harrynek. Remegő kezekkel ragadta meg a kilincset, amint a nap megsütötte arcát, hangosan fújta ki a levegőt. 

Akkor úgy érezte, boldog.

Harry magához hívta, egy mosoly bujkált szája sarkában, s mikor Louis elé ért, azonnal lekapta őt. 

A Twitter fiókját aktiválta, az üzeneteket olvasta és képeket nézegetett. Harry karjai között feküdt, néhány testrésze iszonyatosan fájt, mégsem mutatta ezt ki. A mai gyógyszer adagot még nem vette be, úgy gondolta ezért érzi úgy, hogy szétszakad a mellkasa. Harry puha bőrét simogatta a szokásos csíkos pólója alatt, néha pedig apró csókot nyomott a nyakára, mégis figyelemmel követte, hogy Louis mit csinál a laptopján. Meghitt pillanatnak érezte, sosem akart volna kikelni Harry karjai közül, azonban mikor megjegyezte, mennyien gyászolják őt már most, a göndör felugrott mögüle, Lou pedig hátradőlt.

"Fogd be!" emelte fel a hangját majd elviharzott, senki sem tudta hova.

A következő napokban Louis nem engedte Harryt sehova sem egyedül. Mindenhova követte, és fogta a kezét. Néha csak úgy, hozzábújt és megpuszilta, úgy, mint régen tették. Azonban Harrynek feltűnt, miért csinálja, és egy idő után minden adandó alkalomkor eltaszította magától a fiút. Néha csak elsétált mellőle, elengedve a kezét, máskor pedig mellkasánál fogva tolta hátrébb. Úgy érezte abban a pillanatban, hogy neki jobban fáj ez, mint Louisnak.

Újra megpróbálta kéjbe vinni Harryt. Vágyott rá, és addig akarta, amíg el nem gyengül. Érezte, hogy Harry is vágyik rá, ő mégis ellenkezett, és újra otthagyta. Louis nem értette, talán ennyire megváltozott volna a külseje? Már nem tetszik Harrynek? Szemeibe könnyek szöktek, s a párnák közé vetve magát fojtotta el feltörő zokogását, miközben magára húzta a takarót.

Niallel evett sütit a közeli kávézóban, mikor megkapta a telefonhívást. Legbelül sajgó lelke ellenkezett volna, azonban ajkai más szavakat formáztak, mikor megtudta, Harry elutazik erre a hétre, és őt nem hajlandó magával vinni.

Kikapcsolta a mobilját, az összes sötétítőt elhúzta a házban, majd a gyógyszeres dobozokkal együtt dőlt le az ágyra. Egyedül volt, zárt ajtók mögött, az idő pedig azt mutatta, hogy neki éppen kezelésen kellene lennie. De minek menne el kezelésre, mikor az orvos világosan megmondta neki, nincs tovább? Miért akarná kínozni magát? Kezébe vette az éjjeliszekrényre fektetett képet. Ő és Harry volt rajta, mikor két éve a vidámparkban szórakoztak a barátaikkal. Legszívesebben vissza akart menni az időben, újraélni a pillanatokat, mikor még Harry is szerette őt. Szemeit a plafonra szegezte visszatartva könnyeit, majd hirtelen fogott egy lapot és írni kezdett. A lelkét öntötte szavaiba, melyeket remegő ujjai néha elhúztak a papíron. Úgy érezte ennyivel tartozik szerelmének, ha már nem búcsúzhatott el rendesen tőle. Nem tudta, meddig fog még ott feküdni, a Harry bódító illatával megöltött szobában. Várt. Várt arra, hogy elvigye őt a sötét, hogy megnyugvásra találjon borús lelke, hogy talán majd fent újra boldog legyen, teljes életerővel várja majd Szerelmét, hogy újra felhőtlenül boldogan együtt lehessenek.

Harry gondolatai összekuszálódva szövögettek gonosz elméleteket ellene. Izgatottan várta, hogy újra láthassa Louist, hogy ennyi idő után újra a karjaiba zárhassa. Ideges volt, mert hetekkel elhúzódott a hazatérése, erre pedig ő sem számított. Éppen ezért, hatalmas ajándékkal akarta kibékíteni Szerelmét, el sem tudta képzelni mennyire idegeskedhet, hiszen még csak a telefonját sem tudta felvenni munka közben. 

Mosolyogva lépett ki a repülőtér épületéből miután átvette a csomagját. Hívatott magának egy taxit, ami hazavitte őt. 

"Lou! Hazajöttem!" kiáltotta el magát, kulcsát a kezében forgatta miközben elengedte bőröndje fogantyúját. Összeráncolta a homlokát miközben benézett a szobájukba, azonban ott senkit sem talált. Csak egy összehajtott lapot, mely az ő párnáján pihent.

"Eltemettük Őt, Harry." 

Eleanor csinos alakja rajzolódott ki az ajtónál, Harry pedig hitetlenül meredt rá. Aztán eszébe jutott minden, amit Louis mondott neki. Keservesen felzokogott, és kiabálva küldte el a házból Eleanort, aki maga, Louis kérésére költözött be a házba. 

A fiú kezei remegtek miközben térdre esve próbálta megtartani magát. Lassan a szekrényhez mászott, ahol megtalálta Louis gyógyszereit is, azonban nagyobb figyelmet szentelt a levélnek, melyre maga Louis Tomlinson írta kacskaringós betűkkel a felé intézett szavakat.

Nem értem, hogy lehettem ennyire buta. Mikor azt mondtad, komolyan beszélsz, nem hittem el. Nem akartam elhinni, hogy egy ilyen tökéletes csodát akarnak elvenni tőlem. Harcoltam ellened, és magam ellen, amikor pedig napokkal később is megemlítetted, mérges voltam rád, amiért ilyennel viccelsz. Bárcsak komolyan vettelek volna. Ha nem ködösül el a fejem, talán még itt lennél, ugyan nem sokáig, de tartanám benned a lelket. Itt lennél velem, és most is egy hülye filmet néznénk. Azt hittem nem bukok le, de ezek szerint észrevetted, hogy figyellek. De egy olyan angyalt képtelenség nem nézni, mint te voltál. Bűntudatom van. mert még csak a temetéseden sem lehettem itt. Pedig ha tudnád mi rejlik a zsebemben..Örökre együtt lehettünk volna, Tommo. Te és Én. Nem tudom mit tettem, amiért először nekem ajándékozott a sors, majd el is vett tőlem, ezzel kegyetlen tőrt döfve belém. Veled együtt én is meghaltam, Lou. Pár napig próbáltam bolyongani az utcákon, hallgatni az emberek problémáit, Niall okoskodó hangját. De Eleanort mindig elküldtem, ahányszor csak eljött a házunkba. Hogy kérhettél ilyet? Hogy gondolhattad, hogy rajtad kívül tudnék bárki mást szeretni? Azt hittem már tudod, hogy te vagy nekem az egyetlen. Te voltál. Sajnálom, hogy nem tudok eleget tenni a kéréseidnek, azonban valami sokkal kézzelfoghatóbbat teszek. Emlékszel, mikor arról beszéltünk, vajon mi van a halál után? Vajon eltűnünk, megszűnünk létezni, vagy valaki másban tovább élünk? Valahol máshol? Nem tudom. De...Nekem nincs annyi erőm, hogy megkeressem azt, akiben lelked újra él. Én nem akarok mást, én téged akarlak, meg kell értened a döntésem. Azt hiszem, van élet, halál után, és látsz engem, de nem tudsz megakadályozni. Nem tudod megakadályozni azt, hogy jóvá tegyem bűnömet, sosem akartalak megbántani. Ha találkozunk, ígérem másképp lesznek a dolgok, és hogy biztos legyek dolgomban, életem a gyógyszereidbe fojtom majd, egy üveg vodkával. Nem gondolod kegyes halálnak? Lehet jobban tetszene neked, ha fájdalmas kés, vagy fegyver vetne véget életemnek. Mindegy, csak minél hamarabb kerüljek hozzád, hogy újra karjaimba zárhassalak. Sosem foglak többé elengedni, ígérem.

Mindörökké szeretlek

Harry

-Azt hiszem, készen van.- hajtotta le laptopját miközben oldalra fordította fejét. -Az én részem sokkal meghatóbb.- mosolyodott el, azonban azonnal megkomolyodott mikor meglátta Szerelme arcát.

-Lou...- aligha tudott volna többet mondani, éles zokogás tört fel belőle, mire Louis szinte azonnal szembefordult vele, kezeit pedig az arcára tette.

-Miért sírsz Harry? Mi történt?- kérdezte kétségbeesetten, s mikor nem kapott választ, halk szavakkal próbálta csitítgatni párját, akin akaratlanul uralkodott el a félelem, fájdalom és szerelem érzése.

-Nem akarlak elveszíteni. Soha...- szipogta, arcát Louis vállába fúrva, el nem engedve őt.

-Oh Hazz, ez csak egy újabb történetünk! Tudom, hogy eddig vidámakat írtunk, de ez is tetszeni fog az olvasóinknak!- kuncogott fel Louis, azonban benne is felöltött a gondolat, mi történne, ha a történetük valósággá válna. -Sosem hagylak magadra. Semmi sem választhat el tőled. Mindig itt leszek.- nyugtatta halkan, mégis magabiztos szavakkal illette őt.

-Szeretlek.- felelte akadozva a Göndör, fel-le emelkedő mellkasa néha megremegett, már csak ez, s arcán csillogó könnyei jelezték, hogy pár perccel ezelőtt még sírt.

-Én is szeretlek. Örökké szeretni foglak.- felelte hatalmas mosollyal az arcán Louis, majd szerelmes csókkal hintette Harry ajkait.

Take care of him, Darcy!

Heeey! Késő van, és szerda. Ettől függetlenül hoztam mégegy OneShot-ot. Lehet kicsit összecsaptam, de ezt már ki szerettem volna tenni ide. Lehet innentől több ilyen lesz, hogy hozok történeteketˇˇ Próbáltam jóra írni, remélem azért tetszik, még ha nem is sikerült a szándékom(:  Jó olvasást!<3 Lovelovelove

Louis hajnalban ébredt, hogy meglepetést rendezhessen a mellette fekvő göndör angyalnak. Azonban azt nem tudta, hogy Harry is készül valamivel.
Halkan öltözött és még a haját sem úgy állította be, ahogyan szokta, ne menjen vele az idő. Halkan leosonva a konyhába, elővette bögréjét, melyen apró kis minták díszelegtek, muszáj volt elmosolyodnia lánya által készített születésnapi ajándékán. Emlékeiben világosan él még a pillanat, mikor Darcy csillogó szemekkel adta át neki az ügyetlenül becsomagolt dobozt. A lány maga festette meg a bögrét, azóta is mindig abból issza reggeli kávéját, és kedves emlékként tekint vissza eredetére.
Most sem történt másképp, gondolatai mélyen elszálltak a múlt felé, és azon kapta magát, hogy már tíz perce úton kéne lennie. Kénytelen volt visszatenni a bögrét, és beletörődni, ma álmosan járja végig a várost. Gondosan bezárta maga után az ajtót, miután magára vette nehéz kabátját, kötött sapkáját és sálját, valamint a cipőjét. Februárt írtak, London utcái ilyenkor még hűvösek, hiába a következő hónapban beköszöntő tavasz. Louis ujjai közt forgatva az autó kulcsát amíg oda nem ért, majd az erősen Harry illatát sugárzó járműbe ült. Ha a saját autóját vitte volna el, nagy hangzavart csapott volna a garázs ajtajának felnyitása, így azonban csak beült a feljáróra parkolt, fekete Range Roverbe, és szokott mozdulatokkal indította el azt.
Tudta hova megy, hogy miért, és mennyiért. Miként ezt végiggondolta, arcára ijedtség ült ki, majd egyik kezével erősen homlokon csapta magát.
-Basszus! Hogy felejthettem el?!- zsörtölődött, míg megfordult. Nem jutott messzire, mégis idegesen szorongatta a kormányt míg visszahajtott a házukhoz.
Nem volt nagy ház, pedig Louis és Harry közös fizetéséből akár egy villát is vehettek volna. Azonban ez a ház kisebb volt, otthonos, meleg, és szeretettel teli. Harry mindig azt hangoztatta, hogy "Jobb a kisebb ház, úgy közelebb vagyunk egymáshoz.", Louis pedig teljesen egyetértett vele. Hangulatos volt a kerítés mögötti füves rész, melyre maga Harry épített két hintát, és egy csúszdát. Régen Darcy folyton ezért rimánkodott, a göndör pedig a ötödik születésnapjára megcsinálta neki, persze olykor-olykor Louis is besegített az építésnél. Mégis, ha az utcán járó gyermekek benéznek, féltékenység nő szemükben, Darcy mindig nagyobbra értékelte ezt, mint egy játszóteret, és felszabadultabban is játszott itthon. A ház mögött pedig igazán jól érezhették magukat, ha azt szerették volna, hogy ne lássa őket senki. A házból nyílt üvegajtó pontosan a medencére néz, melybe csak az utóbbi időben engedtek vizet, nehogy Darcy véletlenül beleessen, és bármi gond történjen. A medence mellett szoktak lenni az amolyan "baráti bulik", székek három asztal köré rakodva, azok mellett pedig a grillezéshez feltétlenül szükséges eszközök. Egyszer egy jómódú vacsorával várták szüleiket. Ott volt az egész família, Louis és Harry szülei, testvérek, és persze a kis Darcy.
Újra kinyitotta a bejárati ajtót, és nyitva is hagyva azt sietett a konyhába. Kinyitva a szekrényt kotorászott benne, a lehető leggyorsabb módon akart újra elindulni, bár tudta, így már nem lesz szerencséje, hiszen vissza kellett fordulnia.
-Mit csinálsz?- Louis hirtelen ugrott meg, fejét beverte a szekrény szélébe és visszafojtva igencsak hosszadalmasnak indult káromkodását, megfordult, pontosan az ajtó felé. Darcy állt ott, kezében a macijával, kócos, de befont hajjal, álmos szemekkel figyelte mit ügyködik ilyen korán az apja.
-Miért nem alszol? Végre hétvége, nincs suli!"- terelgette halkan beszélve, egyenesen a szobájába, ám a lány eszesebb volt annál, minthogy át tudják verni.
-Apának veszel ajándékot, ugye?- kérdezte suttogva, ellent állva Louisnak, aki meg volt lepődve, hiszen Darcy még sosem mondott egyiküknek sem nemet. Mindig tette, amit tőle kértek, nagyon okos kislány volt.
-Honnan tudod?- vonta fel a szemöldökét kérdőn, nem képzelte, hogy Darcy tudna az évfordulóról, most mégis megingott egy kicsit, mikor a lány aprót bólintott.
-Tegnap este beszélgettünk apával, és elmondta, hogy nagy nap a mai.- széles mosolyra húzta száját, az álom azonnal kiment a szeméből miközben hirtelen sarkon fordult.-Én is megyek veled apu! Te úgysem tudsz egyedül, remek ajándékot választani!- szökdécselt vissza a szobájába. Louis sértetten állt ott, mintha odaszögelték volna. Két kérdés járt a fejében, válaszokra várva, az egyik, hogy Darcy miért gondolja azt, hogy nem tud jó ajándékot választani. A második pedig, hogy vajon miről beszélt ő és Harry tegnap este. Eszébe jutott, hogy talán szerelme is készül valamire, és ha ő keresztül húzza a számításait, talán egy kicsit szomorú lesz.
Türelmesen várt, beletörődve abba, hogy mégsem egyedül megy a nagy bevásárlási körútra. A barackszínűre festett falnak támaszkodott, akár még a haját is meg tudta volna csinálni, azonban amint ez eszébe jutott, úgy 10 perc elteltével, Darcy ugyanolyan jókedvűen szökdelt hozzá vissza, mint amilyen jókedvűen bement. Hosszú, göndör haja vállaira omlott, míg a felemás zoknijában csúszkált a kövezeten. Louisnak nem volt szíve szólni, hiszen Darc most öltözött fel először, teljesen egyedül. Hogyne, hiszen azon aggódott, nehogy otthon hagyják őt.
Mutatóujját a szája elé emelte, miközben a Harryvel közös szoba felé mutatott, majd megfogva lánya kezét vitte véghez ugyanazt a procedúrát, mint amit úgy negyed órája is lerendezett. Előre helyezte Darcy ülését, így az anyósülésre ülhetett, gondosan becsatolva, úgy 5 biztonsági övvel.
-Ami azt illeti, már megvan mit szeretnék neki venni.- jegyezte meg, felhúzva orrát míg kihajtott a ház elől. A belvárosba igyekeztek, Louis már napokkal ezelőtt kinézte magának azt a helyet, ahol ajándékot fog venni.
-És mi az?- érdeklődött, őszintén elmosolyodva apja felfújtságán Darcy, tudta jól, hogy megjegyzése miatt viselkedik most így.
Leparkolt, a hatalmas áruház előtt, mely körül több bolt sorakozott, még néhány a karácsonyi kipakolásról, pedig már bőven elmúlt az az időszak. Amint kiszállt, kisegíttette Darcyt is, és megfogva apró, kis kezét indult az emberektől hemzsegő kirakatok elé, nem igazán értette, direkt azért kelt fel olyan korán, hogy ne fusson ekkora emberi dugóba, na meg hogy Harry ne ébredjen fel, és gyanakodjon rá, azonban csalódnia kellett, mert sorban kellett az embereket kerülgetniük, ráadásul Harrytől is kapott egy sms-t, hogy mégis merre van, és hova vitte Darcyt. A haját tépte idegességében, ám muszáj volt lehiggadnia, ezt meg is tette, amint beültek az egyik kávézóba, s míg ő a lehető legerősebb kávét szürcsölte, addig Darcy forró kakaót ivott.
Ő nem idegeskedett, sőt, igazán jól érezte magát! Amint sétáltak, minden kitett játékra rámutatott, és tudta, apja megjegyezte, úgyis meg fogja kapni, csak jónak kell ahhoz lenni. Nem hisztizett, nem szokása, csak ha nagyon nagy fájdalmat él át, mint például az oltások, vagy nagyobb esések következményei.
Az idő múlásával, Louisnak egyre nagyobb lett a mosoly az arcán. Egyik kezében a szatyrot fogta, amiben a kiválasztott ajándék lapult, míg a másikba karjában Darcyt fogta, ugyanis a kisasszony eléggé elfáradt, és a most vásárolt plüss maciját szorítva magához karolt Louis nyakába, míg fejét a vállára döntve hagyta, hogy szépen lassan lecsukódjanak szemei. Nem volt nehéz, elsős volt az iskolában, ahhoz képest pedig elég kicsinyke, pedig Harry a legfinomabb ételeket tudja készíteni, amit mindig, minden ebédnél és vacsoránál meg is esznek.
Darcy végig aludta a visszautat, Louisnak úgy kellett kihalásznia az autóból, majd felcipelnie a lépcsőn, be a szobába, néha pedig majdnem felnevetett az eszébe jutott filmen, melyben az anyuka ugyanígy vitte kisfiát a szoba felé, azonban néha egy rossz helyen lévő falnak vezette őt, teljesen véletlenül.
Óvatosan letette az ágyra, majd egy puszit nyomott a homlokára, kezében megigazgatva a játékot, amit azóta sem engedett el, hogy megkapta. Nagy nehezen engedte csak el, kis karjai apja nyaka köré voltak fonódva, és ha tehette volna, ugyanúgy maga mellé vonta volna egy kiadós alvásra, mint múltkor, és hagyta volna, hogy aztán Harry kiabálása ébressze fel őket mély álmukból, hogy készen vagy a vacsora.
Behajtotta az ajtót, aztán visszasietett az autóhoz, hogy még el tudja rejteni az ajándékot, mielőtt Harry rájönne, hogy végre hazaértek. Bedugta a cipős szekrény mögé, hogy aztán majd a megfelelő pillanatban vegye elő, meglepetésszerűen.
-Hazza!- örült meg, amint meglátta párját, sokáig kereste, mígnem a kertben találta meg Őt. Harry rákapta a tekintetét, majd széttárva karjait várta, hogy Louis egy hatalmas csapódással érkezzen ölelésébe, és ez így is történt. Arcát a nyakába temette, ujjaival a göndör tincsekbe túrva, míg mélyen szívta be bódító illatát.
-Hol voltatok? Azt hittem ezen a különleges napon, melletted ébredhetek.- kérdezte elszomorodva a göndör, ám nem sokáig tartott ez a hangulatváltozás, ajkait huncut vigyorra húzta miközben meghátrált, ezzel teljesen ledöbbentve Louist, aki szívesen maradt volna még párja ölelésében. Harry az asztalhoz sétált, majd elvette az oda készített rózsát. Eleinte reggel akarta volna átadni neki, az ágyban ébresztgetve őt, de szokás szerint keresztbe húzta terveit. -Boldog évfordulót, Édes!- mosolygott le rá szeretetteljesen, átnyújtotta a rózsát, amit Louis meghatódva vett át, és bújt vissza szerelme karjai közé.
-Szeretlek.- súgta, megtörve ezzel a kis időre beállt csendet. Csak ott álltak, egymást ölelve a medence szélén, a nap rájuk sütött, mintha érezte volna, most nem elég kettőjük szerelmes ölelése ahhoz, hogy felmelegedjenek. Összekulcsolva ujjaikat mentek be a fűtött házba, nem szólva egy szót sem, hiszen az megtörte volna a remek pillanatot. A nappaliba telepedtek le, a tv elé. Átlagos napnak készült, a maga megszokott rendjében, azonban mindkét fiú szája sarkában ott lapult az a felismerhetetlenül boldog mosoly, hogy immár 7 éve vannak együtt, 7 éve szeretik egymást, és azóta töretlen a kapcsolatuk. Olyan, mint egy álom, vagy egy mese, melyet saját maga ír az ember.
-Szerelmem, mit szólnál hozzá, ha ma rendelnénk kaját? Nem akarom, hogy ma is te főzz..- a műsorba belenyomtak egy reklámot, amit Louis sosem tud szó nélkül hagyni, de most fékezte magát, és a szúrós megjegyzés helyett, kínálkozott, amibe Harry egyből bele is ment. Nem volt kedve neki sem egy ilyen nap sütni-főzni, csak Vele lenni.
-Gyere.-biccentett maga felé, ennek a mozdulatnak köszönhetően pedig göndör fürtjei arca körül libbentek, Louis pedig készségesen vetette magát az ölébe, ujjai közé véve tincseit, szinte már rutinosan. Lábai szorosra fogták Harry csípőjét, amint lejjebb csúszott a kanapén.
Louis felé görnyedve csókolta meg, nyelve azonnal átkúszott a szájába, táncra hívva őt. Az a bizsergető érzés, mely átjárta őket, elmondásuk szerint mindkettőjük kedvence. Egymás ajkát falni, vagy a másik száját feltérképezni elvárt dolog lehet egy párnál, azonban ők még ezt is a lehető legkülönlegesebbé tudták tenni. Az ő szerelmük csoda, ahogy Niall, az egykori barátjuk mondta anno. Akkor csak mosolyogtak rajta, most viszont igazat adnak a kis szőkének.
Louis előre mozdult, csípőjét nekifeszítve Harry ágyékának, aki felnyögött miközben a kanapé háttámlájára hajtotta fejét. Hagyta, hogy Louis kedvére szívhassa, harapdálhassa szabaddá tett nyakát, addig, amíg meg nem elégelte ágyékuk folyamatos érintkezését, majd karjaiba kapva Őt pattant fel a kanapéról, célegyenesen igyekezett a szobájuk felé, amin Louis jót kuncogott a nyakába, ezzel is az őrületbe kergetve őt. Becsukta maguk után az ajtót, kulcsra zárta, majd Louis ajkaira tapadva vitte az ágyhoz, ahova aztán úgy tette le, hogy szabadon szaggathassa le róla a ruhákat.

Idegesen tördelve a kezeit járkált a nappaliban, néha a kanapén helyezkedő kiscsaládjára tekintve. Harry éppen Darcy haját fonta, miután megmosta neki, hogy a nagymama semmi megjegyzést ne tegyen efelől. Először Louis családját várják, majd egy óra elteltével Harry szülei is megérkeznek. Ideges, mert úgy gondolja, hatalmas előre lépés lesz ez most számára, számukra.
Hamarosan kopogtak, Louis pedig megengedte Darcynek, hogy ő nyisson ajtót. Féloldalasan mosolygott Harryre, amolyan mindent tudóan, azonban a göndör semmit sem értett ebből. Neki az ünneplés ez volt, hogy együtt voltak egész nap, és még fel is köszöntötte Louist. De kezdte úgy érezni, Lou ajándéka még csak most jön, és értelmet kap az is, hogy miért kellett idehívni az egész családot.
Amint mindenki megérkezett, Louis idegessége az egekbe szökött, mintha ez fokozta volna eredeti feszültségét. Darcy a Tomlinson ikrekkel játszott, nem volt érdekes a korkülönbség, hiszen Darcy elég érett a korához képest. Harry nem tudta kire figyeljen, az anyukája, és Louis anyja annyi információt tömött a fejébe, hogy ezek után már csak az apjával tudott inni egy sört, kikapcsolódásképpen.
Lassan, és feltűnésmentesen osont a cipős szekrényhez, ami mögül aztán torkában dobogó szívvel vette elő a kis zacskót, abból is az aprócska dobozt.
Úgy gondolta, ez a megfelelő alkalom, jobb nem is lehetne! Így megköszörülte a torkát és mindenkit egy helyre, a nappaliba hívott. Kezei remegtek amint Harryre nézett, aki nem arcát figyelte, helyette teljesen ledöbbenve figyelte párja karjait, ujjai között majd lekoppanó kis dobozt. Hirtelen nem is kapott levegőt, mikor Louis letérdelt előtte. A helyiségben megfagyott a levegő, hallani lehetett a szabálytalan lélegzetvételeket, amin Louis jót mosolygott volna, ehelyett azonban beszélni kezdett.
-Szerelmem, azt hiszem elég hosszú ideje vagyunk már egymás mellett, hogy kimondhassam, nekem nem kell soha többé, senki más. Veled akarom leélni az életem, és a csodálatos lányunkkal. Sosem volt más, kit ennyire szerettem volna. Kihez ennyire ragaszkodtam volna, és bár telnek az évek, még mindig ugyanúgy szeretlek, mint mikor először szerelmet vallottam a Nando'sban, Niall unszolására. Bárcsak megköszönhetném neki, hiszen ezzel magaménak tudhatlak. Bár nem érzem szükségét mindenféle papírnak, de mégis, legyen meg a módja. Szóval..- megakadt, mégsem nézett körbe. Egyedül Harry könnyes szemeivel volt képes felvenni a kapcsolatot, de hallotta anyja szipogását, és a meghatódott pillantások egyvelegét vállaiba fúródni érezte. -Harry Styles. Hozzám jössz?- felnyitott a bordó kis dobozka tetejét, ezzel láthatóvá téve az addig elrejtett csodálatosan csillogó ékszert. Harry megszólalni nem tudott, ugyan érezte, hogy valami nagy dolog fog történni, erre mégsem számított.
-Igen..Igen..Oh istenem, még szép, hogy igen!- kiáltotta el magát, utat engedve könnyeinek, hagyta, hogy Louis felhúzza ujjára a gyűrűt. Majd elviselte azt is, hogy a szobában mindenki egy emberként ölelje meg őket, és gratuláljanak.
Végül Harry tört ki közülük, kijelentve, hogy kettesben akar maradni vőlegényével. Kirángatta a konyhába, ahol aztán rögtön ajkainak esett.
-Te szemét! Felkészíthettél volna!- szidta le Louist, az igazán felperzselő csók után.
-És mit mondtam volna? Figyelj Hazza, ma este megkérem a kezed, készülj! Ez bénán hangzik!- nevetett fel a végére, és vele együtt Harry is nevetett. Kezei közé fogta Louis arcát, homlokának döntötte övét és szerelmes szavakat suttogott neki, amikbe Louis őszintén belepirult.
-Louis, Szívem! Segítenél?- Harry anyukájának hangja zavarta meg az idillt, de mire is számítottak? Még egy csókot váltottak, majd Louis készségesen fordult Anne felé. Nem jegyezte meg mit mondott, csak a cetlire figyelt, és arra, hogy a boltba kell menni. Aztán leesett neki, elolvasva a szavakat. Lottie "nagylány" lett, és Jay éppen most nyugtatja, olykor kérlelő pillantásokat lövellve Louis felé, aki egyből zsebre vágta a cetlit, és öltözködni kezdett.
-10 perc és itt vagyok!- jelentette ki, mire Darcy azonnal felpattant a helyéről.
-Én is megyek!- tapsolt egyet, magára rántva a sálját. Louis csak a szemét forgatta, míg beleegyezően bólintott és ráadta a sapkát. Előre küldte, amint Harry megérintette a karját.
-Aztán tényleg csak 10 perc legyen. Ezek után nem tudom, hogy bírnám ki nélküled huzamosabb ideig!- kuncogott miközben egy mézédes csókot nyomott Louis ajkaira, majd elengedte őt.
-Ígérem, hamar hazaérek!- egy vigyorral arcán igyekezett beszállni a kocsiba, Darcy mellé. Azt hitte megbolondult a szerelemtől, magától Harry Stylestól.
Az utat csendben tették meg, még a rádió sem szólt.
-Apu, egyszer engem is el fog venni valaki?- kérdezte hirtelen Darcy, teljesen elkeseredett a gondolatra, hogy őt majd nem fogják ilyen boldogan fogadtatni, talán sosem.
-Oh, hát persze! Gyönyörű nő lesz belőled, és a szerelmed ha majd idejének érzi, el fog venni feleségül.- mosolygott Louis, gondolatban eljátszadozva azzal, hogy majd egyszer ő fog egy kanapén ülni, és ő fogja végignézni amint a lánya kezét megkéri egy férfi. Melegséggel töltötte el ez a gondolat, és vitte volna tovább a szálakat, azonban valami nem engedte...Kezei megfeszültek a kormányon ahogy összeszűkítette szemeit, nem teljesen az útra koncentrált, a cetli kicsúszott a zsebéből, ahogy a telefonja is a hatalmas kanyar miatt, elfelejtett fékezni. Megrázta a fejét, azonban mikor újra felnézett csak világosságot látott, Darcy oldalán. Hirtelen cselekedett, eszeveszett módon sikítva rántotta félre a kormányt, a fekete Range Rover pedig háromszoros perdülés után a feje tetejére állt, míg a másik autó hangosan csikorogva fékezett le a kiszakadt rámpa mellett. Olyan hirtelen történt minden...Szinte 10 másodperc alatt.
A feje sajgott, homályosan látott és alig hallott valamit, amit pedig hallott is, az Darcy keserves sírása volt, amint próbálta kiszabadítani magát a többszörös biztonsági övek közül. Mégiscsak jó ötlet volt őt ennyire bebiztosítani. Kezeivel feltolta magát és az autó másik oldalára mászott, hallgatva a szirénát, amely egyre közelebb ért.
-Apu..Apu!- szólítgatta a teljesen beragadt fiút, aki alig tudott levegőt venni a mellkasába fúródott kormánytól. Szemei előtt rögtön Harry jelent meg, és az, amit ígért neki. Nem tarthatja be, fájdalmat fog neki okozni azok után, hogy a mennyekbe vitte őt. Felszisszenve nézett körbe, kereste Darcyt, aki tudtán kívül, de ott volt mellette.
-Apu, gyere! Segítek kiszállni!-ragadta meg apja karját, mindezt hiába, ugyanis a mentő két perc alatt útjába állt. Louis oldalra billentette a fejét, végre meglátta Darcy piszkos, sebes arcát, és azt, ahogyan elmosódott hangok és ismeretlen kezek próbálják elvinni tőle őt.

-Vigyázz rá, Darcy...Kérlek, nagyon vigyázz apádra..- nem volt biztos benne, hogy valóban kiejtette szavait, azonban remélte, hogy így történt, mikor Darcy könnyektől ázott arcára nézett, értelmet sugárzott, felismerést, hogy vége. Bólogatni kezdett, ezzel ígéretet téve, és amint ez tudatosult Louisban, halványan elmosolyodva engedte lecsukódni szemeit. A hangok halványulni látszódtak, lehunyt szemei előtt pedig csak egy kép lebegett. Amint göndör szerelme és kislánya egymást ölelve várják őt otthon. Ennél nyugodtabb hazatérés nem is lehetne.
Úgy hajtotta örök álomra fejét, mintha hazaérkezett volna. Hiszen tudta, várnia kell. Lehet, hogy sokáig, de addig is, vigyázni fog élete értelmeire. Majd találkoznak, először Harryvel, és már most tervezgette mennyire meg fogja őt ölelgetni ha újra látja. Előtte viszont, végig kell néznie, amint szenved, mert ő meghalt. Majd végig kell néznie, ahogy lassan lábra áll, és keres magának mást, akivel boldog lehet élete további részében.
Érezni fogja, ha Harry elfelejti őt.
Érezte. Mellkasa összeszorul, ajkai megremegnek amint kívülállóként figyeli szerelmét, ahogy tönkreteszi az életét. Így már tudta. Tudta, hogy várhat rá. Mert akármennyi idő telhet el, Harry nem fogja elfelejteni Őt. Minden egyes nap gondol majd rá, és visz egy tűzpiros rózsát a sírjára, szerelme zálogául. Egy olyan rózsát, amit azon a napon adott Louisnak. A gyűrűt pedig egy életen át hordja, hogy mindenki tudja, szíve már foglalt. És soha, soha nem fog felszabadulni, örökre egy kalitkába zárva él majd, míg újra meg nem találja Őt, az igaz szerelmet.